Bikatelep Hortobágyon

(Debreceni Városi Levéltár)

Az 1920-as évektől kezdve folyamatosan jöttek létre szövetkezeti formák, melyek közé sorolható a „Debrecen-Hortobágyi Magyar Tenyészbika Tenyésztő Közlegelő Hasznosító Társulat”. A társulat célul tűzte ki „a Hortobágyi daruszőrű, magyarfajta szarvasmarha tenyésztésének védelmét és fajtajellegének megőrzését. Hatalmas csontozatú, ridegtartású, igénytelen, az időjárás viszontagságait könnyen elviselő, hortobágyi szikes legelőn nevelt egyedek kibocsátását köz- és magántenyésztők számára”.

Verekedő bikák - Vastagh Géza festménye A szervezést a Debreceni Gazdasági Egyesületen belül 1923-ban Jóna István és Vásáry József a gazdatársadalom két vezető személyisége kezdte el. A gazdasági egyesület 1923. szeptember 17-i ülésén foglalkozott a bikatelep ügyével és a szövetkezeti alapon működő tervet elfogadta, jóváhagyás után a Földművelési Minisztériumhoz felterjesztette. A Földművelési Minisztérium jóváhagyása végett a „Debrecen város Törvényhatósági Bizottsága határozatilag 1924. október 1-től a Kisálomzug nevű városi birtokot 4522 kh 529 n. öl területtel, 65 kilogramm búza/hektár haszonbérért, 12 évre bérbe adta. Amennyiben a bikatelep rendelkezésének meg fog felelni, a szerződést meg fogja hosszabbítani.” A 40 főből álló társulat - miután minden akadály elhárult - 1925 tavaszán megkezdte a telep építését. A munkákat a tagok saját költségükön a bikatartás joga szerint (gazda/egyed) kellett elvégeztetni. Pl. meghatározták, hogy minden gazdának annyiszor 500 db téglát kell kiszállítani a hortobágyi vasútállomásról, ahány bikát kíván nevelni a telepen. A többi költségek is ilyen arányban oszlottak meg. A telep épületei a következők voltak: iroda, gépszín (fészer), két nagy 42 négyzetméteres 120 bika befogadására alkalmas istálló a megfelelő karámokkal, cselédlakások, az ehhez tarozó istálló épületek, belső és külső gémeskút és egy mélyfúrású artézi kút. A telep személyzete egy gulyás számadóból és három gulyásbojtárból állt.

Az állatok tartása a hortobágyi ridegtartásnak megfelelően történt, nyáron legelőn, télen istállózott tartás mellett. A bikák télen-nyáron lekötve abrakoltak, és kézhez lettek szoktatva. Érdemes szót ejteni a lekötés módjáról: a bikákat szakaszosan hajtották be az istállóba, az egyik bojtár a szarvára tette a kötelet, a másik nevén szólította a bikát, amikor az helyére állt, az ostorral „rábeszélték”. Miután minden állatot lekötöztek, a számadó gulyás elkiáltotta magát „igazodj”, mire minden bika merőlegesen ráállt a jászolra.

A bérelt területből 50 hektáron lucernát termeltek, a kaszálókat megkaszálták a kaszálás után a sarjút legeltették.

A társulat részéről a felügyelet és az ellenőrzés folyamatos volt. A tagok egyike (legtöbbször már az új gazda) hetenként előre megállapított sorrendben megjelent a telepen és ott 24 órát tartózkodott, két etetést és itatást megtekintett. Az iroda egyik szobájában lakott, észrevételeit egy erre a célra felfektetett ellenőrzési naplóban, írásban hátrahagyta. Észrevételeit a számadó gulyással szóban is közölte. Az ellenőrzési naplót rendszertelen időben a társulat vezetősége ellenőrizte és észrevételeit az illetékesekkel szóban közölte, ha arra szükség volt, intézkedett.

A törzskönyvezés csak későbbi időkben (1932) indult be. Ezt követően minden eladásra került bika származási lapot kapott. Minden három éves bikáról az árverés előtt két héttel, méret adatokat vettek fel és leírást eszközöltek. Az adatok felvevői a Debreceni Gazdasági Akadémia hallgatói voltak.

A vásárt minden év február hónapjában tartották meg, miután a bikák túlnyomó része levetette a téli szőrt. Csak tenyészigazolvánnyal ellátott, három éves bikák kerültek eladásra nyilvános árverésen, azok a bikák, amelyeket a bíráló bizottság tenyésztésre alkalmasnak talált.

A vonattal érkező vásárlók a hortobágyi vasútállomásig jöttek, a telep vezetősége a mindkét irányból érkező utasok részére az időjárástól függően kocsikat, szekereket, illetve szánokat küldött. A vásár napján Debrecenből az Aranybika Szálloda elől autóbusz indult, mely az érdeklődőket de a vételi szándékkal érkezőket is telepre díjmentesen szállította. Enyhe, csapadékos időben az autóbusz és a gépkocsik csak a Boros-fokig tudtak eljutni, innen fogatok szállították földúton tovább a vendégeket. A hideg, fagyos időben szánkók hosszú sora csilingelve – szép látványt nyújtva – a havas pusztán érkezett meg a telepre. Nem csak a fentebb említett vendégek jöttek, hanem a hivatalból küldött városi, megyei, minisztériumi tisztségviselők, valamint újságírók is.

Az árverés a puszta egyhangú életében jelentős eseménynek számított. Egyben a telep minden tagja a bojtárokig egy év munkájából vizsgázott.

A vásár 9 órakor kezdődött, de ezt megelőzően az érdeklődők a vásár katalógusaival bementek az istállóba és ott csoportokba verődve nézegették, bírálgatták az eladásra kerülő állományt. A vásárokon általában képviselve volt a Földművelésügyi minisztérium, a Város Vezetősége, a Tiszántúli Mezőgazdasági Kamara, az állategészségügyi, a Magyar Királyi Gazdasági Felügyelőség és Társulat. Az árverésre a bikákat az istállóból a karámra nyíló ajtón keresztül hajtották ki olyan sorrendben, ahogy a katalógusban szerepeltek. A katalógus tartalmazta a tulajdonos nevét, a bika kiállítási árát, nevét és korát. A kiállítási ár elhangzása után elkezdődött az árverés. Öt pengőnként ment felfelé. Amikor már elérte a legmagasabb összeget és nem volt több ajánlat, a városi hajdú a vállára szíjazott dob pergetésével jelezte az árverés befejezését (tehát nem úgy mint ma kalapácsütéssel). Egy-egy árverésen 50-60 bika cserélt gazdát. Szabadkézből nem volt szabad bikákat az árverés megkerülésével eladni, de az árverésből kimaradt állatokat a gazdája a társulaton keresztül már így eladhatta.

Az elkelt állatokat a közelebbi községbe gyalogosan hajtották el a vevők, a távolabbiakat vasúti szállítással. a hortobágyi vasútállomásig a telep alkalmazottai hajtották el a bikákat, ahol az állatorvos azokat ismételt egészségügyi vizsgálatnak vetette alá, hogy szállíthatók-e. Az állatorvos ezen munkáját a telep vezetősége megfizette. A vasúti szállítás a Földművelésügyi minisztérium rendelkezése értelmében díjmentesen történt. Az eladatlan bikák újabb eladását a debreceni gazdasági lapokban hirdették. A debreceni gazdatársadalomnak a bikatelep közbejöttével a történt eladás sokat jelentett, ezt az is mutatja, hogy 1928-ban egy magyar szürke tehén ára 80-100 pengő volt, a bikatelepi állatok pedig 800-1000 pengőért keltek el. A bikák értékesítése állami támogatással történt, ami az alapárhoz tartozott. Az állami támogatást pedig minőség után határozták meg a Magyar Királyi Gazdasági Felügyelőség és a Földművelésügyi minisztérium.

A Hortobágyi-Debreceni Magyar Fajta Tenyészbika Telep életre hívása - amely Vásáry József közlésese szerint dán mintára történt - a debreceni cívis társadalom életrevalóságát, szakmai hozzáértését és szeretetét igazolja. Szép példája volt a szövetkezeti gondolat ápolásának és a gyakorlatban történt megvalósításának. A bikák tartási díja sem volt kevés, évenként 250 pengőt kellett fizetni. Az első bikavásár 1926 februárjában volt, amikor 58 bika kelt el. Az utolsó vásárt 1944-ben tartották. 1948-ban a társulat úgy határozott, hogy a bérleményt eladja az akkor még meglévő Nemzeti Vállalatnak. A bikatelep helyét ma már csak két romos istállóépület mutatja.

„1948. év egy novemberi napján összegyűltek a Debreceni Gazdasági Egyesület helységében ifjú. Balogh István elnöklete alatt. Ezen az utolsó összejövetelen amelyet „bikajog”-ot alapul véve ennek megfelelő arányban az eladási ártat maguk között szétosztották. Itt ebben a helyiségben halt meg a társulat, ahol megszületett.

30 esztendő elteltével hivatalos utam az egykori bikatelep udvarán vezetett keresztül. Minden megváltozott. Eltűntek a karámok, a jászlak, a henger alapú csípő magasságába felszerelt, az ajtóhoz erősített, akácfából készített görgők, oda volt a kétszárnyú, öntött vasból készített, 25 m-es italvályú is. Baromfitelep lett.

Sokáig álltam a nagy kétszárnyú istállóajtó előtt, amikor a földön a rókaveresre lesült gazban megpillantottam valamit. Lehajtottam, felvettem. Egy funkcióját veszített jászolkarika volt. Forgattam, nézegettem. Körülvett a világhíres hortobágyi csend. Aztán betettem az aktatáskámba. Hazahoztam emléknek.”